A Duna-TV egyik múlt heti késő esti adásában az egykori 1944-es Dél-Erdélyhez tartozó Segesvár és környéke zsidó lakosságának a tragédiáját ismertette három idős boldogfalvi értelmiségi. Az észak-erdélyi deportálások idején a román királysághoz tartozó Dél-Erdély községeiben a román katonák összefogták a helybeli zsidó családokat, és egyszerűen áthajtották őket a közös határon, a boldogfalvi sorompónál. Innen közös megegyezés alapján elszállították a román alattvalóságú zsidókat a marosvásárhelyi gettóba, a koronkai téglagyárba. Onnan nemsokára őket is Auschwitzba szállították. Amikor a hatvanas évek végén a Simon Wiesenthal által kezdeményezett náciperek egyikében az erdélyi származású Sibelius ügye is sorra került, a Romániából érkezett tanúknak tilos volt elbeszélniük a fenti epizódot. A jelentkező tanút a Securitate már elutazása előtt figyelmeztette, amennyiben egyáltalán vissza akar még térni, nem szabad beszélnie arról, hogy Romániából zsidókat deportáltak. Hivatalosan hirdették ugyanis, hogy a második világháború alatt Románia emberségesen bánt a zsidókkal. Azonban még mindig maradtak élő tanúk arra, hogy ez nem igaz. /Junger Ernő, Tel-Aviv: Mindig lesznek becsületes emlékezők. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 2./
2004. április 27.
Roma holocaust címen Zilahon dokumentum-kiállítás nyílt. Az ókirálysági cigányoknak a rabszolgaság volt a sorsuk mindaddig, amíg Cuza fejedelem 1865-ben eltörölte a cigányrabszolgaságot. Antonescu diktatúrája idején sok ezer cigányt deportáltak Transznisztriába; a Kovulovjka faluba telepített 20 ezer romából 11 500 személyt az SS-sek Trihatkára szállítottak és agyonlőttek, végül mindössze 1500 került vissza az országba. Buchenwald haláltáborban speciális barakkot állítottak fel a cigányoknak és táborokat Düsseldorf és az ausztriai Lackembach közelében. Az 1938-ban elfoglalt Csehszlovákiából 1942 és 1944 között 14 szállítmányt indítottak Auschwitzba. Nem menekültek meg a lengyelországi cigányok sem. /Fejér László: Roma holocaust. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 27./
2004. október 13.
Gyökeres fordulatot jelent a román politikában, hogy kormányhatározat rögzítette: ezután okt. 9-én emlékeznek meg a Román Holokauszt Napjáról. Hatvanhárom esztendőnek kellett eltelnie a szégyenletes esemény óta, hogy végre legalább egyszer megpróbáljanak szembenézni vele. Okt. 9-e helyett csak 11-én és 12-én került sor megemlékezésekre. Megemlékeznek a romániai holokauszt több mint 400 ezer zsidó áldozatról. Végre kimondják, hogy a transznisztriai események a román történelem szégyenfoltját jelentik. A valódi tényeket már feltárták, papírra vetették, számszerűsítették, adatolták, Matatias Carp könyve, a Holocaust Romániában már a negyvenes évek második felében közkézen forgott, de a román közvélemény, mentegeti és kicsinyíti a menthetetlent. Európában mindegyik ország és nép, mely a zsidók huszadik századi kipusztításában segédkezet adott és részt vett, rátalált a megkövetés és a beismerés valamilyen formájára. Romániának is meg kellett hoznia a döntést. /Cseke Gábor: Mégis holokauszt volt? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./ Romániában okt. 12-én első ízben emlékeztek meg hivatalosan a második világháború idején lezajlott zsidóüldözésről. Ion Iliescu államfő és Adrian Nastase miniszterelnök koszorút helyezett el a Zsidó Kórustemplom mellett. Iliescu a parlamentben elmondott beszédében emlékeztetett arra, hogy a Hitlerrel szövetséges Ion Antonescu marsall kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. /Az első megemlékezés Bukarestben. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./ Marosvásárhelyen az 1942. október 9-én elkezdődött bukovinai deportálásokra, illetve arra a hatmillió európai zsidó polgárra emlékeztek, akik hatvan évvel ezelőtt az antiszemitizmus áldozataivá váltak. Az Izsák Márton alkotta Holokauszt-emlékmű előtt Sauber Bernád, a marosvásárhelyi zsidó hitközség elnöke mondott imát az Auschwitzban, illetve a többi haláltáborban elpusztultakért. Szatmárnémetiben egész napos megemlékezést tartottak a holokauszt áldozataiért. /Holokausztnap: felhívás önvizsgálatra. = Krónika (Kolozsvár), okt. 13./
2004. november 12.
Nov. 10-én Kolozsváron, a Tranzit Házban bemutatták Fischer István Németországban élő erdélyi származású filmrendező Rémálmok nyomában című alkotását, amely a Désről 1946-ban Ábrahám Adolf névvel Amerikába került, és ott neves történész-politológussá vált Randolph L. Braham professzor portréfilmje. A képsorok sorra vették Braham professzor életének legfontosabb állomásait. Désen az egykori zsidónegyedet, a szülői házat, a magyarok 1940-es bevonulását, a cionista szervezkedéseket, Auschwitzot (családjából sokan pusztultak el a vészkorszakban). 1946-ban Amerikába távozott. Randolph L. Braham a holokauszt-kutatás nemzetközileg elismert alakja. /Ö. I. B.: Rémálmok nyomában – Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./
2005. január 27.
Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulóján Európa-szerte az antiszemitizmus elleni küzdelemre szólították fel a világot az államfők, politikusok. Strasbourgban is külön napirendként szerepelt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésszakán a megemlékezés. A holokauszt áldozatainak számáról szóló adatok becslések, különböző források más-más adatokat tettek közzé aszerint, hogy mikor és hol kutattak. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát. Az auschwitzi tábort 1945 januárjában a Vörös Hadsereg elől menekülő nácik felszámolták, felrobbantották a II. és a III. krematóriumot és elégették az irattár nagy részét. A holokauszt áldozatainak többsége, közel 6 millió zsidó, ezen kívül 3,3 millió szovjet hadifogoly, 2,5 millió nem zsidó származású lengyel állampolgár, németek, kelet- és nyugat-európai emberek százezrei, akiket különböző politikai, vallási és szociális szempontok miatt likvidáltak. /Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulója. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 27./
2005. január 29.
Traian Basescu elnök is részt vett az auschwitzi megemlékezésen és január 27-én Lengyelországban kétoldalú megbeszélést folytatott Jacques Chirac francia, Heinz Fischer osztrák és Horst Kohler német államfővel, akik valamennyien arról biztosították: támogatják Románia 2007-es uniós csatlakozását. Traian Basescu Stipe Mesic horvát államfővel is találkozott Lengyelországban. Mesic elnök kifejezte óhaját, hogy a két elnök mielőbb ellátogasson egymás országába a román–horvát kapcsolatok fejlesztése érdekében. /Chirac kíváncsi volt Basescura. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./
2005. január 31.
Nagy E. József azt várta, hogy az Antonescu-szoborról szóló jegyzetének /Romániai Magyar Szó, jan. 22./ megjelenése után a hatóságok intézkedni fognak és eltávolítják, de legalábbis elfedik a szobrot. Azonban nem történt semmi! A Muncii-tér Bukarestnek egyik legforgalmasabb csomópontja, ott áll a háborús bűnös szobra. Január 26-án jelent meg a “22” hetilapban Andrei Oisteanu cikke, “Bukaresttől Auschwitzig és vissza”, amelyben a vasgárdista szélsőjobb zavartalan romániai tevékenységét taglalta. Lapjukat terjesztik és bármelyik postahivatalban elő lehet rá fizetni. Az Antonescu-szobor újból láthatóvá tétele ellen Aurel Vainer, a zsidó kisebbség parlamenti képviselője tiltakozó jegyzéket nyújtott be a főügyészséghez. Az ügyészség zaklatni kezdte a Trianon-film bemutatásának szervezőit a háborús bűnösök kultuszáról szóló rendeletre hivatkozva, de Antonescu szobrát illetően nem intézkedtek. /Nagy E. József: A helyzet még annál is rosszabb! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 31./
2005. június 18.
Halász Anna, az A Hét egykori jeles újságírója egész családjával együtt megjárta Auschwitzot, és édesanyjával ketten kerültek haza a népes családból. Halász Anna egész életében készült a holokauszt-emlék megírására, de csak idős korára találta meg a családregény-formát, és az is befejezetlenül, mozaikkockákban maradt. Ez az emlékezést jelent meg Befejezetlen kálvária (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005) címen. /Kuti Márta: Dokumentum a holokausztról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 18./
2005. június 28.
2003-ban George W. Bush elnök lengyelországi látogatása során időt szakított arra, hogy elmenjen Auschwitzba, és meglátogassa az emberiség elleni támadás egyik legirtózatosabb színhelyét. A következő nap Bush Szentpéterváron tartózkodott, de nem ment el a várostól húsz mérföldre fekvő Szoloveckij-szigetekig, a Gulag első táboráig, nem szólította fel a világot arra, hogy emlékezzenek azokra a milliókra, akik a szovjet koncentrációs táborokban pusztultak el, még mielőtt Auschwitzot létrehozták volna, és miután Auschwitzot már régen lerombolták. „A szovjet kommunizmus áldozatai, akiknek száma messze meghaladja a Hitler táboraiban elpusztultakét, és azok családjai áldást sem kaptak a szabad világ vezetőjétől” – kezdte Michael McFoul politológus könyvismertetését a The New York Timesban, és azt ajánlja nemcsak Bushnak, de a kollektív amnéziában szenvedő Nyugat többi vezetőjének is, hogy olvassák Anne Applebaum A Gulag története című könyvét. A Gulag története 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban és Angliában, azóta több mint két tucat nyelven adták ki. Anne Applebaum, a The Washington Post főmunkatársa elmondta, három fő oka volt, amiért a Nyugat igyekezett elfeledkezni erről a tragédiáról. Egyik ok, hogy a szovjet rendszer évtizedekig gondosan elzárt minden dokumentumot. A Gulagról nem készült fotó, film, ami az embereket felrázta volna. A lágerek helyszínét nem lehetett látogatni, a tanúk, túlélők nem beszélhettek. A mai napig sincs olyan megrázó képsor, mint amilyen a hitleri haláltáborokról készült. A Nyugat köztudatába nem jutott el a Gulag. A másik ok a II. világháború megítélésében gyökerezik. A szövetséges hatalmak meg kívánták őrizni a dicsőséges, felszabadító imázst. Nehéz lenne bevallani, hogy az egyik véreskezű diktátor, Sztálin segítségével győzték le a másik népirtót, Hitlert. A harmadik, talán legfontosabb ok a nyugati baloldali értelmiség kritika nélküli hozzáállása. Azok, akik évtizedekig fáradoztak azon, hogy a szocialista eszméket Nyugatra importálják, attól tartottak, hogy a szovjet rendszer bármely elemének bírálata magára az eszmére vetődött volna rá. A ’60-as években napvilágot látott Szolzsenyicin-kisregény, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, majd a ’70-es években kiadott Gulag-könyve kisebbfajta lázadást okozott, különösen a francia értelmiség körében. Sartre írta Camus-nek, hogy ugyan tűrhetetlennek tartja a lágereket, de még tűrhetetlenebb, ahogyan azokat a burzsoá sajtó szocialistaellenes propagandacélokra akarja felhasználni. A közvélemény a mai napig is a sztálini időkhöz köti a Gulagot, holott időben és térben lényegesen kiterjedtebb volt. Applebaum hangsúlyozta: a XX. század leghosszabb, azaz 1918-tól 1989-ig, Lenintől Gorbacsovig tartó koncentrációstábor-hálózatáról volt szó. Nehéz számokat mondani, de ez alatt az idő alatt hozzávetőlegesen 18 millióan kerültek a lágerekbe, ehhez jön az a 6–7 millió, akiket száműzetésbe küldtek, és hozzáadhatjuk azokat, akiket még a táborba való kerülés előtt meggyilkoltak. A Gulag az egész országot behálózta, a Balti-tengertől Szibériáig, a Fehér-tengertől a Kaszpi-tóig. Voltak lágerek nagyvárosokban, és voltak közép-ázsiai eldugott településeken. A két rendszer valahol kapcsolatban állt. Hitler tudott a szovjet börtönökről, Sztálin ismerte a náci haláltáborokat. A nácik célirányosan elsősorban a zsidókat üldözték, addig a szovjet rendszer ,,ellenségképébe” mindenki beleférhetett, minden etnikum, réteg, a régi rendszer tagjaitól szabotőrökig, kulákoktól külföldi ügynökökig, lengyelektől zsidókig. A vérengzések csúcspontján már semmi logika sem volt, kiket, miért börtönöztek be. A Gulag börtöneit nem megsemmisítő tábornak szánták, az más kérdés, hányan haltak bele a börtönéletbe, azokba a munkatáborokba, ahol állati sorban tartották őket. A legnagyobb probléma, hogy a Gulag története nem lett része a köztudatnak, a tömegkultúrának. Számos sikeres filmadaptáció dolgozta fel a holokausztot. Ezzel szemben a szovjet rendszerről James Bond-, Rambo-kalandfilmeket láthat a néző a szovjet ellenség karikatúrafiguráival. /Balla Eszter (Heti Válasz, Budapest, máj. 12.): A háló. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./
2005. december 10.
Kolozsváron, a Tranzit Házban a Karácsonyi Könyvvásáron több könyvet is bemutattak, így Jakabffy Elemér: Kisebbségi sorskérdések és Cs. Szabó László: Kárpát keblében című könyvét. Balázs Sándor Onisifor Ghibu álarc című könyvében azt illusztrálja, hogyan forgatta ki a nacionalizmusáról elhíresedett Onisifor Ghibu a magyar sajtótermékeket, évnyitóbeszédeket, irodalmi alkotásokat eredeti jelentésükből. A kolozsvári magyar színházat, egyetemet tönkretevő Ghiburól emléktáblát avatnak, iskolát neveznek el. Balázs Sándor véleménye szerint ez olyan cselekedet, mintha Auschwitzban Mengele doktornak állítanának emléktáblát. „Én bizton állítom, hogy Onisifor Ghibu azonosult az olasz fasizmussal” – tette hozzá a szerző. A könyv, az eredeti szövegeket a román fordításokkal összevetve, rámutatott arra, hogyan hamisította meg Ghibu egy adott szöveg tartalmát helytelenül idézve, hamisan fordítva vagy egész egyszerűen olyasmire hivatkozva, ami nem hangzott el. /Kiss Bence: A nacionalizmus ellen is felléptek a könyvvásáron. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./
2006. július 18.
A kommunista múlt bűneit is napvilágra kell hozni. Auschwitz után is megismétlődött, megismétlődhetett a szenvedés. A kommunista diktatúráról kevesebbet tud a világ, mint a holokausztról, vagy akár az örmény népirtásról. „A rendszerváltások után kitörölték a múltat. Olyan ez, mintha kiradíroztak volna negyven évet a történelemből. Semmit nem tudnak az emberek a saját múltjukról, mert mindeddig hiányoztak a tudományos eszközök, és még inkább hiányoztak a jó kérdések” – vallja egy interjújában az erdélyi magyarság történelmének ezt a korszakát vizsgáló Stefano Bottoni történész. Bottoni szerint a megtörténtek résztvevőit továbbra is összetartja „egyfajta képzeletbeli kötelék”. A ma is közvélemény-formáló személyeknek az akkori elnyomó rezsimmel kötött kompromisszumait a közvéleménynek ma joga van megismerni. /Salamon Márton László: Az emlékezés hangja és csendje. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./
2006. augusztus 11.
Egy feldúlt ember viharzott be a könyvtárba, ahol Sebestyén Mihály dolgozik. Az illető kiképzést nyert Párizsban a holokauszt előadására az iskolában és önállóan is kutat, csak éppen az erdélyi holokauszthoz kapcsolható két alapvető nyelvet, a magyart és a németet (héber-jiddist pláne) nem ismeri. Sebestyén Mihály számos efféle elmélyült kutatóval találkozott. Ez az ember azt kérdezte Sebestyéntől, mondja el, kicsoda a zsidó a magyar irodalomban. Ugyanis szeretné megszerkeszteni a romániai zsidó írók és jeles személyiségek lexikonát. „Kissé faji alapon. Esetleg sárga csillagot is tűzzünk a tankönyvben található írók hajtókájára: Molnár, Déry, Karácsony, Örkény, Kiss József, Salamon Ernő, Brassai Viki, Szász Jancsi mellére...” – írta Sebestyén, hozzátéve, nem segített rajta. Nem vonja ki az egyetlen, egységes magyar kultúrából azokat, akiket egykor munkaszolgálatra, Auschwizba, gázkamrába küldtek. Az író csakis kettős (egyszeri-magyar) identitásában teljes értékű alkotó, szellemi óriás. /Sebestyén Mihály: Magyarból kivonni? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 11./
2006. december 23.
Karácsony Benő Napos oldal című regénye méltán lett népszerű. Most kiadták novellásgyűjteményét /Nyári délután a régi Fehérvárt – Összegyűjtött novellák, Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006/. A könyv tartalmazza Karácsony Benőnek a Gyulafehérvári Hírlapban közölt tárcanovelláit, amelyek most jelennek meg először. Az író élete tragikusan végződött, Auschwitzba hurcolták, ott halt meg. /Farkas Imola: Napos oldalunk. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./
2007. január 11.
Több olyan író van, akik valamilyen módon kapcsolódnak a történelmi Szatmár megyéhez. Bródy Sándor évente többször meglátogatta a Szatmárnémetiben a családi házat, ahol édesanyja élt. Szerette Bródy Sándor ezt a várost, és ennek több művében adott hangot. Dénes Sándor /Mikola, 1880- Auschwitz, 1944/ a XX. század eleji szatmárnémeti szellemi életnek egyik vezéralakja volt, kiváló újságíró Tárcái, novellái, színpadra írt munkái, riportjai népszerűek voltak. A huszadik század első harmadának egyik legnépszerűbb írója Markovits Rodion éveken át a Szamos című lap munkatársa volt. A Szibériai garnizon, az Aranyvonat, Sánta farsang című regényei nagy népszerűséget szereztek neki, műveit 14 nyelvre fordították le. Szép Ernő is gyakori vendége volt Szatmárnémetinek, édesapja évtizedeken át a szatmárnémeti zsidó hitközség titkára volt. Kaczér Illés /Szatmárnémeti, 1884. okt. 10. – Tel-Aviv, 1980. márc. 20./ első novellái a Szamos napilapban jelentek meg. A Füst című vígjátékát 1908-ban tűzte műsorára Heves Béla színigazgató szatmárnémeti társulata. A sikeres ősbemutató után fővárosi és vidéki színházak is játszották a darabot. Kolozsváron A kolozsvári Magyar Színház mutatta be Megjött a Messiás, Tűz, Gólem ember akar lenni c. drámáit. év 1924-től Csehszlovákiában élt. Később áttelepült Budapestre, ahol az Újság, a Pester Lloyd, a Nyugat közölte munkáit. Kaczér Illés Izraelbe települ, ahol trilógiát ír Ne félj, szolgám, Jákob (Tel-Aviv, 1952) címmel, amely a magyar zsidóság történelmi regénye. /Csirák Csaba: Kaczér Illés Szatmárnémetiről írt regénye. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 11./
2007. április 16.
Magyarországon az Országgyűlés hét évvel ezelőtt nyilvánította a holokauszt emléknapjává április 16-át. A korabeli Magyarországon összesen mintegy 440 ezer embert a lengyelországi Auschwitz–Birkenau-i náci haláltáborba deportálták, ahol nagy részüket kivégezték. Magyarországot 1944. március 19-én megszállták a németek, s hogy az általuk hatalomra juttatott magyar bábkormány a német akaratot szolgálta. Észak-Erdélyben az 1940-es évek elején 165 ezer zsidó élt. Az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede pusztult el. Márton Áron püspök 1944. május 18-án Kolozsváron kemény szavakkal ítélte el az elszabadult zsidóellenességet. /Tibori Szabó Zoltán: Magyar tragédia. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./
2007. augusztus 28.
Marosvásárhelyen a Református Kollégium fennállásának 450. évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy felidézzék azokat, akik életükkel fizettek azért, mert szembeszálltak az önkényuralommal vagy az embertelen diktatúrák végeztek velük. Török Jánost a Mack József által szervezett összeesküvésben vállalt szerepe miatt 1854. március 10-én kivégezték a marosvásárhelyi Postaréten. A Székely Vértanúk emlékműve lett a Maros megyei magyarság március 15-i megemlékezéseinek a színhelye. Az iskola két izraelita vallású volt diákját, Tischler Mártont és dr. Farkas Róbertet Auschwitzba hurcolták és elpusztították. Kincses Előd olyan személyiségekről emlékezett, akiket személyesen ismert és akik a kommunista diktatúra, sőt a posztkommunista utóvédharc áldozatai lettek. Nemes Károlyt az új hatalom az iskola igazgatói székébe ültette. Élete legnehezebb döntését Székely János írta meg A nyugati hadtestben. Nemes Károly azért került a Szekuritáté karmai közé, ahonnan csak halálos betegen szabadult, mert amikor a magyar tábori csendőrök szeme láttára a kivégzőosztag megtagadta halálraítélt katonaszökevény falustársának főbe lövését, jól döntött. Magyar királyi hadnagyként tisztában volt azzal, hogy a parancsmegtagadás valamennyi emberének felkoncolását vonta volna maga után. Ekkor tette meg a sorsdöntő lépést: azért, hogy többi katonájának életét megmentse, ő hajtotta végre a halálos ítéletet. Tanár- és hadnagytársa, Pálffy Antal, a hadbírósági tárgyaláson karakánul védelmezte Nemes Károlyt. A Szoboszlai-kirakatperben 11 embert végeztek ki, köztük Dr. Kónya Istvánt. Moyses Márton Kincses Előd osztálytársa volt, 1959-ben érettségiztek. 1956 őszén nem tudták, hogy miért került osztályunkba Moyses Márton. Csak a rendszerváltozás után tudták meg azt, hogy Kozma Béla igazgató embermentő akciójáról volt szó. Moyses ugyanis Magyarországra próbált szökni azért, hogy harcoljon a magyar forradalomban. 1960-ban, elsőéves egyetemistaként Kincses Előd Emese húgával egy előadóteremben ültek, amikor mindenki szeme láttára elhurcolta Moysest a Szekuritáté. A politikai foglyokat 1964-ben amerikai nyomásra kiengedték, de ő csak 1967-ban szabadult. Szabadulása után tovább üldözték, nem kapott megfelelő állást, kitűnő képességei ellenére nem tanulhatott tovább. A rendszer elleni tiltakozásként 1970-ben a brassói RKP-székház előtt felgyújtotta magát. A felületes kórházi ellátás következtében az égési sérülésekbe belepusztult. Visky Árpád színművészt sokan ismerték és elismerték rendkívüli tehetségét. A sepsiszentgyörgyi színházhoz került, összeszólalkozott két szekus tiszttel. Ezért államellenes izgatásért öt évre ítélték, másfél év után kegyelemmel szabadult. Többet nem engedték színpadra, 1986. január 12-én a városszéli erdőben felakasztva találták. Azóta is kérdéses: önkezével vetett véget életének vagy idegenkezűség is közrejátszott? Hegyi Lajos matematikus 1989. december 22-én a marosvásárhelyi Grand Szálló előtti gyilkos sortűz egyik halálos áldozata volt. Ismerői szerint egy rendkívüli tehetségű fiatalembert pusztítottak el a román hadsereg golyói. A gyilkos sortüzet parancsoló Cojocaru tábornok azóta sem felel a hat halottért. Ugyanúgy nem tesz semmit felelősségre vonásáért a(z) (i)gazságszolgáltatás, mint ahogy 1990. fekete márciusa miatt sem. Ez a helyzet felveti a politika, az RMDSZ felelősségét is! Hogyan lehetséges az, hogy a hét halottal járó bukaresti bányászjárásért és az 1989 decemberi sortűzért folyik a büntető eljárás, a marosvásárhelyi gyilkos sortűzért nem felel senki? Toszó Árpád mérnök 1954-ben érettségizett. Temesváron, 1989-ben, Tőkés László közeli munkatársa és védelmezője volt, ezért a szekuritáté célkeresztjébe került. A fordulat után pedig határozottan követelte anyanyelvi jogainkat, iskoláinkat, a temesvári sortüzek felelőseinek megbüntetését. Azért, hogy elhallgattassák, 1990 május végén tőrbe csalták és félholtra verték. Egy hónapra rá Budapestre került a Honvéd kórházba. Külső kényszerítő körülmények miatt felesége hazaszállította Temesvárra, ahol barátai szerint gyanús körülmények között, 1992 júniusában meghalt. A mártírok megérdemelnék azt, hogy az iskolánk udvarán vagy a Bolyaiak szobra mellett egy, a nevükkel megjelölt kopjafa őrizze emléküket. /Kincses Előd: Az iskola mártírjai. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 28./
2008. január 13.
Karácsony előtt mutatta be Martin János Sorsvállalás című, kortörténeti életrajzi kötetét Fodor György piarista konfráter Kolozsváron, majd a kolozsvári Verbum Kiadó tevékenységét Simon Ferenc ismertette. Martin János Sorsvállalás. Egy megtért erdélyi magyar emlékiratai címmel írt könyvében élettörténetét mondja el. Megjárta Auschwitzot is. A láger felszabadulása után a szerző hazatért Kolozsvárra. A Bolyai Tudományegyetemen a biológia szakot kezdte, majd lehetőséget kapott a Szovjetunióban továbbtanulni. Hazakerülve a Mezőgazdasági Minisztérium keretében fontos megbízatásokat kapott. 1974-ben családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Egy idő után úgy érezte, el kell hagynia ezt az országot. Egy katolikus segélyszervezet segítségével 1977-ben Kanadában ment, letelepedett, a magyar közösség befogadta, felkarolta. Katolikus lett, névváltoztatást is kért, néhány hónap múlva Martin Jánost megkeresztelték. Könyvében megírta: „Részemről a zsidóságom ügyét lezárt múltbeli élményemnek tekintem. Római katolikus magyar vagyok. Azzal is tisztában vagyok, hogy zsidó származásomat nem tehetem nem létezővé. Gyermekkori és ifjúkori élményeim is hozzájárultak személyiségem kialakulásához. Annak is tudatában vagyok, hogy egyes született keresztények szemében én csak rizskeresztény vagyok. Nincs semmi kétségem afelől sem, hogy zsidó részről ellenszenvre vagy éppen gyűlöletre számíthatok. Ez a sorsom, és ezt vállalom. ” /Csomafáy Ferenc: Római katolikus magyar vagyok. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 13./
2008. szeptember 6.
Karácsony Benő (eredeti nevén Klarmann Bernát) 120 éve, 1888. szeptember 7-én született Gyulafehérváron. A polgári foglalkozására nézve kolozsvári ügyvéd elbeszélésekkel, színművekkel, regényekkel volt jelen a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban. 1944-ben Auschwitzben pusztították el. Az 1936-ban megjelent Napos oldal című regénye megjelenése után transzilván pikareszk műként emlegették írását, Felméri Kázmér Tamási Ábelével, Nyírő József Uz Bencéjével rokonítható keserű kópéságait. A megnyugvás ösvényein című könyvének a megjelenését már nem érhette meg, 1946-ban posztumusz kiadásként látott napvilágot Kolozsvárott. Karácsony Benő születésének évfordulója alkalmából a Duna Televízió 60 perces portréfilmmel adózik emlékének. /120 éve született Karácsony Benő. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 6./
2008. november 1.
A Népújság két részletet közölt Gáll András: Innen az Óperencián nem voltunk boldogok /Novum Verlag, Sopron, 2008/ című kötetéből. A szerző Kolozsváron született, itt nőtt fel. 1944-ben a téglagyárból Auschwitz helyett a németek Budapestre vitték, így életben maradt. A Bolyai Egyetemen 1952-ben végzett, ezután Bukarestbe került, az akkori Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe. Újságírói nevén Gáll András, eredeti nevén Glancz András, van aki így szólítja, a héberül beszélők számára Andréj – Andrei Glancz. Ez a név szerepel útlevelében. Gáll András lelkes meggyőződéssel lett tagja a Kommunisták Romániai Pártjának. Meggyőződéses kommunista maradt 1956-ig. 1975-ben kivándorlási útlevelet kért Izraelbe. Kijutva belátta: magyar nyelvhez kötött értelmiséginek lenni Izraelben annyit jelent, hogy a társadalom peremén él. Adminisztratív munkát vállalt, majd amikor megjelentek a számítógépek, programozó lett. „Ma, már a hetvenhaton is túl, még mindig ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Kolozsvári magyar zsidó” – írta. Romániában újságíró barátja volt Tabák László, aki Izraelbe települése után megjelentetett egy kötetnyi szellemes karcolatot a következő címmel: "Lemondtam a világfelelősségről". A bukaresti Előre című lap történetéhez hozzátartozik, hogy ellentétben Robotos Imrével, aki 1952-ben, a "jobboldali elhajlás" ürügyén elküldte a laptól főszerkesztő-helyettesét – és konkurensét -, Kenyeres Pált, s aki tíz éven át Gaál Gábortól Daday Lórándig és másokig bárki fejét élvezettel a víz alá nyomta, majd Szilágyi Dezsőt azért neveztek ki az Előre élére, hogy Gállékat nyomja a víz alá, végül is jobb embernek bizonyult elődjénél. Nem firtatta munkatársainak belső meggyőződését, csak az érdekelte, hogy elvégezzék a penzumot. Szilágyi Dezső szakembereket vett maga köré, nem pártszolgálatos idiótákat. Domokos Gézát hozta maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Robotos Imre a sztálinista korszak tipikus képviselője volt. /Egy outsider emlékei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./
2008. november 15.
A csíkszeredai Bookart Kiadó a mostani Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutatkozott be először, jeles munkatársi gárdával, olyan szerkesztőkkel például, mint Láng Zsolt, Kovács András Ferenc és szerzőkkel, mint Markó Béla, Hajdú Farkas-Zoltán, Tánczos Vilmos, s az illusztrátorok közt Siklódy Ferenccel, Irsai Zsolttal. A Bookart Kiadót Hajdú Áron 2004-ben alapította, szakítva az általános gyakorlattal, nem közalapítványok támogatásával, hanem magánvállalkozásban. Elsősorban erdélyi szerzők műveit szeretnék kiadni, nem csupán magyar szerzőkét, hanem németekét és románokét is, magyar fordításban. Kiadványai között van a Németországban élő, segesvári születésű Dieter Schlesak „Capesius, az auschwitzi patikus” című dokumentumregénye, amelyet Hajdú Farkas-Zoltán tolmácsolt magyarul. A dokumentumregény Victor Capesius, egykori segesvári gyógyszerész, SS-tiszt tetteit tárja fel, aki számtalan honfitársát küldte gázkamrába Auschwitzban. Kovács András munkája az ironikus Erdélyi létlap című könyv. A kiadónál látott napvilágot Markó Béla A Hold fogyókúrája című új gyermekverskötete. Markónak a Bookartnál megjelent két előző könyve, a Miért lassú a csiga és A pinty és a többiek. A politikusként versírással nemigen foglalkozó Markó úgy érezte, költőként is meg kell szólalnia, így születtek meg gyermekvers-kötetei. Tánczos Vilmos néprajzkutató egyetemi tanár egy csíki székely ember nyelvét és világát gyúrta könyvvé Elejtett szavak címen. /N. M. K. : Minőség, mindenáron! Bemutatkozott a Bookart Kiadó. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./
2008. december 20.
A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat legújabb számának bemutatóját december 11-én, az egyik budapesti, Dob utcai kávéházban tartották a szerzők és a szerkesztők. Tematikus számuk címe: A mi Erdélyünk. A közölt írások többnyire a régi időket idézik. Tamás Gáspár Miklós szerint Erdélyben, sőt egész Romániában a zsidóság múlttá vált. A lapszám bemutatóján Erdélyi Lajos elmesélte, életének nagyobbik részét Marosvásárhelyen töltötte, a Sütő András vezette Új Élet munkatársa volt. 1940-ben, a bécsi döntés megváltoztatta életüket. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatokat. Végül jött Auschwitz. A szintén marosvásárhelyi Ágoston Vilmos író, kritikus – a ’70-es évek végén a helyi területi rádió munkatársa volt, jelenleg Gödöllőn él –, írással szerepel az összeállításban. Ágoston apját munkaszolgálatra hívták be, ezzel megúszta azt, amit szerettei nem, ugyanis több családtagját elhurcolták Auschwitzba, ahonnan nem volt visszaút. Az erdélyi jelent többek között Simon Judit nagyváradi újságíró képviselte a lapban, aki azt vallja, hogy ő magyar, és a vallása zsidó. „Egyik sem zavarja a másikat. Egyik sem több, mint a másik. ” A Tompa Gáborral, a Kolozsvári Magyar Színház rendezőjével készített interjúból kiderül: az anyjának az apja volt zsidó származású. Tompa Gábor rendező kifejtette: Harag György meg Kovács György sem hagyta magát sodortatni a középszerű, népnemzeti hőbörgés által, ezért tudtak európai módon gondolkodni a színházról. Parászka Boróka, a marosvásárhelyi A Hét főszerkesztője két könyvet ismertetett. Lőwy Dániel A Kálváriától a tragédiáig című könyvében a kolozsvári zsidóság történetét dokumentálta a második világháborúig. Tibori Szabó Zoltán az Árnyékos oldalban pedig a holokauszt utáni évek eseményeit boncolgatta. Dragomán György 1973-ban született, az anyai nagymamája zsidó származású, tizenöt éves korában vándorolt ki szüleivel Magyarországra. A fehér király című regénye az utóbbi évek talán legnagyobb könyvsikere. /Kibédi Varga Sándor: Kettős identitás, dupla szorítás. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 20./
2009. január 22.
Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyben bemutatták Dieter Schlesak, segesvári születésű, Németországban élő szerző Capesius, az auschwitzi patikus /Bookart Kiadó, Csíkszereda/ című munkáját, mely először 2006-ban Németországban jelent meg. A könyvet a szintén Németországban élő Hajdú Farkas-Zoltán fordította magyarra. /Köllő Katalin: Egy könyv, amit kötelező lenne elolvasni. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./
2009. augusztus 29.
Tavaly ősszel, a marosvásárhelyi könyvfesztiválon megjelent a színen Csíkszereda negyedik (!) nagyobb könyvkiadója, a Pallas-Akadémia, a Pro Print, a Székelyföld folyóirat működtette Hargita kiadóvállalat mellett a Bookart. Addig is jelentettek meg könyveket, Markó Béla gyermekverseinek színes sorozatát (A pinty és a többiek, Miért lassú a csiga, A hold fogyókúrája), és Hány életünk volt címmel kiadtak egy válogatást is Markó legszebb szonettjeiből. Egyértelműen Markó gyermekverseinek és verseinek kiadását vállalták fel, a sorozat valószínűleg folytatódik. – A Hajdú Áron vezette Alutus Nyomda nagy gondot fordít a könyvek szép kiállítására. A Bookart adta ki Kövi Sára Balettka című kecses kis kötetét a szerző verseivel és rajzaival. A kiadó eddig legnagyobb teljesítménye Dieter Schlesak Capesius, az auschwitzi patikus című könyve Hajdú Farkas Zoltán fordításában. Az Erdélyi létlap egy sajátos antológia: a Látó folyóirat két tematikus számának anyagából válogatott Láng Zsolt. Megjelentet a kiadó tanulmányokat is, így Tánczos Vilmos Elfelejtett szavak című kötete ,,egy csíki székely ember nyelvéről és világképéről” ad számot. Kiadnak jelenkori prózaírókat is: Szabó Róbert Csaba Kutyák birodalma című novelláskötetét és Selyem Zsuzsa Mire vársz? című prózakötetét. /Bogdán László: Közelképek a Bookart Kiadóról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./
2009. november 9.
„Ne minősítsen engem magyarnak” – jelentette ki Kertész Imre a Die Welt lapnak nyilatkozva. „Magyarországon az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hangadóvá” – jelentette ki a Die Welt című lapnak adott, az újság hétvégi számában megjelent interjújában Kertész Imre. A német konzervatív napilap abból az alkalomból kérdezte az irodalmi Nobel-díjas magyar írót, hogy Kertész Imre november 9-én tölti be 80. életévét. Az újság arról faggatta a német fővárosban élő írót, hogy berlininek vagy budapestinek érzi magát. Kertész kijelentette: „nagyvárosi ember vagyok, és mindig az is voltam. Egy nagyvárosi ember nem budapestinek vallja magát. A város ugyanis teljes mértékben balkanizálódott. Egy nagyvárosi ember Berlinhez kötődik. ” Az újságíró arra emlékeztetett, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Kertész megmutatta neki a várost, az színesnek és boldognak is tűnt. Az író szerint ezt a benyomást Krause csak turistaként szerezte. „Ez azonban csak a látszat volt” – tette hozzá Kertész. „Az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és az antiszemiták váltak hangadóvá. A magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek” – jelentette ki. „Nincs az Ön, az irodalom terén rendkívül gazdag országában semmi olyan, amihez kötődne?” – kérdezte az újságíró. „Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak” – jelentette ki Kertész. „Elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik. Ami pedig az Ön által említett gazdag magyar irodalmi tájat illeti, elárulok valamit: a szocialista évek alatt egyetlenegy államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek ugyanis mindaz egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam” – hangoztatta Kertész, hozzátéve, hogy természetesen van néhány olyan magyar író, akiket nagyon tisztel, és közülük Krúdyt, Szomoryt és Márait említette. Saját irodalmi munkásságáról szólva kijelentette, hogy a holokausztról írt, mert – mint fogalmazott – át kellett élnie és át tudta élni a 20. századnak ezt az egyedülálló tapasztalatát, volt Auschwitzban és volt Buchenwaldban. „De nem holokausztirodalmat írtam, hanem regényeket” – tette hozzá. A totalitarizmus a náci uralom megszűnésével nem ért véget. „És egy olyan országon, mint Magyarország, ezenkívül még az is észrevehető, hogy a nácik bukásával az antiszemitizmus sem szűnt meg” – fogalmazott Kertész Imre. /A gyökerek nélküli Kertész Imre. = Krónika (Kolozsvár), nov. 9./
2009. november 11.
A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./
